Milford Sound: eső után fjord

NZ déli szigetének egész délnyugati része egy nemzeti park, gyakorlatilag érintetlen vadon. Ez annak köszönhető, hogy itt közvetlenül a part mellett húzódik a Déli Alpok 2-3000 méteres hegyekkel, amitől egyrészt nincs hely, másrészt ennek elég különleges időjárási vonatkozásai is vannak. Konkrétan esik. Sokat. Akár 7 méternyi is lepotyoghat egy évben, van hogy egy nap 200mm is. Száz kilométerrel arrébb, a síkságon meg öntöznek. Ennek oka, hogy a tenger (Ausztrália) felől érkező meleg levegő nem jut át a hegyeken, hanem helyben lecsapódik. Muszáj megemlíteni a hasonlóságot Tasmánia nyugati felével, itt is - ott is hasonló okokból van áthatolhatatlanul sűrű trópusi esőerdő, pedig mindkettő közelebb van az Antarktiszhoz mint az Egyenlítőhöz. Mivel itt azért van tél is, a körülmények kedveznek a gleccserképződésnek is. Vagy egy tucatnyi, a norvég partvidékhez hasonló fjordot martak ki a hegyekből lenyúló gleccserek, persze évmilliók alatt. Ezek egyike Milford Sound, ami egyben a legkönnyebben megközelíthető is.

Ha már ott vagyunk Queenstownban, onnan már csak 100km könnyed kocsikázás nyugat felé, keresztül a hegyeken. Lenne, ha méltóztattak volna fúrni pár alagutat az utolsó 30km-en. De gondolom környezetvédelmi és anyagi okokból, meg mert az M6-os autópálya alagútfúró mesterei éppen nem értek rá, erre nem került sor. Így maradt a 300km-es út Te Anau felé, ami persze nem csúnya, főleg Queenstowntól délre a tóparti rész, és a vége felé ahogy beérünk a nemzeti parkba. Nem túl sűrűn lakott vidék, jobbára csak birkafarmok vannak errefelé.



Szóval ahogy közeledünk a hegyekhez sűrűsödnek a látnivalók is. Kristálytiszta vizű hegyi patakok, kis tavak amikben ha nem hullámzik tükröződnek a hegyek.

De a legszebbek a meredek hegyoldalakon lezúduló többezer kis vízesés. Namost ezekkel nagy mákunk volt, mert legtöbbje csak eső után „működik”, mi meg pont egy többnapos kiadós eső után érkeztünk, tehát nem kevés víznek kellett éppen visszajutnia a tengerbe. A képeken azok a szürke vonalak mind vízesések.

Duplán mákunk volt, hogy egyáltalán jöhettünk ide, merthogy sziklaomlás miatt 5 napig le volt zárva az egyetlen út. Mikor reggel felkeltünk a kempingben, csak akkor tudtuk meg, hogy végre megnyitották és mehetünk.

Az út utolsó szakasza előtt egy alagútnál találkoztunk pár keával, ezek papagájszerű, állítólag vicces madarak. Legendák keringenek, hogyan szívatják egymást és az embereket, például állítólag összeálltak páran egy síterepen és a hüttéből kilépő emberek fejére lökték a havat a háztetőről.

Még néhány kép a tájról, nem lehet vele betelni.

Na estére meg is érkeztünk, de igazából a reggeli sétahajókázás az egyetlen dolog amit itt lehet csinálni, úgyhogy kicsit körülnéztünk a parton, aztán mentünk is a kempingbe. Itt láthattuk a világ legzsúfoltabb konyháját, egyben az igénytelenség egészen új dimenzióját. Huszonéves hippifajzatok egymás hegyén hátán főzték a vacsorát (a kaják még meglepően jól is néztek ki), fröcsögött a zsír, centi vastagon állt a dzsuva, ehhez képest mezítláb vagy zokniban gázoltak a mocsokban, gondolom ausztrálok lehettek, azok a strandvécében vagy a plázában is retkes lábbal nyomják. Itt szembesültünk az élővilágot egyedül képviselő rohadt kis léggyel is, a perth-i legyekhez hasonlóan rajokban támadnak, de ezek a dögök rendesen harapnak is, a csípések pedig még 10 nap múlva is látszanak meg viszketnek. Szóval nehezen megközelíthető, esős vidék, kellemetlen legyek, nem csoda hogy különösebb település nincs, csak a kemping, a kikötő, a leszállópálya (akinek fussa rá az kisrepülővel is jöhet) meg pár épület.

Másnap reggel tehát mentünk hajókázni, volt vagy tíz hajó mert több társaság is csinál ilyen túrákat, tömegével hozzák a buszok a japán turistákat (évi 1 millió turista jön ide az isten háta mögé). A miénk volt a legkisebb hajó a flottában, de ez inkább előny volt, mert közelebb tudott menni a parthoz. A fjord kb. 15km hosszú, minkét partján kilométer magas hegyek, és még sokszáz méter mély is, el lehet képzelni azt a gleccsert ami ezt kivájta. Itt is mindenhol számtalan vízesés, a nagyobbak ráadásul állandóak, az egyik alá rendesen bement a hajó, de előtte azért szóltak, hogy nem lesz különösebben kellemes a fedélzeten lenni, bár páran azért kipróbálták.

Itt is láttunk fókákat héderezni a parton.

Kicsit elhagytuk a fjordot és kimentünk a nyílt vízre is, a kapitány így próbálta demonstrálni, hogy a fjord bejárata mennyire észrevehetetlen már egy kilométerről is, még a nagy James Cook-nak sem tűnt fel, mikor először körbehajózta NZ-t.

Nem volt egy hosszú hajóút, csak másfél óra, de végül is láttunk mindent amit érdemes. Sajnos ezen kívül maximum túrázni lehetne a környéken, vagy benevezni egy kétnapos kajaktúrára, egyikre sem volt időnk. Még délelőtt volt mikor visszaindultunk Queenstownba, szerencsére ottlétünk alatt pont nem esett, így számomra nagyon élvezetes és szép volt (így elnézve a képek nem adják vissza mennyire), bár talán többet is ki lehetne belőle hozni. Ezen kívül egyébként még egy fjord van ahova el lehet menni (Doubtful Sound), de az elég macerás és drága, viszont sokkal nagyobb.