2013. március 4., hétfő

Wellington

A Fox Glacier-ben töltött éjszaka után (az egyik legjobb kemping volt) másnap mentünk tovább észak felé. A Déli sziget nevezetességeit lényegében letudtuk, de még 600km-re voltunk Picton-tól, ahonnan a komp indult az Északi szigetre. Úgy döntöttünk, hogy ezt a távot megbontjuk, és alszunk egyet Nelson-ban, ami a sziget második legnagyobb városa, ahonnan már csak két óra lesz az út másnap. Odafelé végig esett, először tapasztaltuk meg a rettegett nyugati parti időjárást. Azért egy-két helyen megálltunk, például a „Palacsinta sziklák”-nál, ami teljesen a tavaly megcsodált Apostolokra emlékeztetett minket.

Palacsinta sziklák (Pancake Rocks), Punakaiki

A név magáért beszél, szép rétegesen lerakódott sziklák állnak ki a tengerből, bár a keletkezésük egyelőre nem tiszta a tudósoknak sem. Sokáig a parton visz az út, de a végén a hegyeket is megint át kellett szelni, már nem tudom hányadszorra tettük próbára a kocsi alig létező fékrendszerét.

Az egyik völgyben egy földrengésben elpusztult egykori aranybánya maradványait néztük meg, stílszerűen a folyó túloldalán, odafelé függőhídon, visszafelé drótkötélen (aka. Flying Fox) sikerült átkelni, nem olcsóért. Persze jó volt azért, bár nem volt túl hosszú, talán száz méteres, megtettük pár másodperc alatt. Közben megint szanaszét csipkedtek a legyek.

Buller Gorge függőhíd



Estefelé hullafáradtan értünk Nelsonba, ahol bevásárláson kívül nem csináltunk már semmit, pedig szép kis városnak tűnt. A komphoz másnap délre kellett odaérni, ez gond nélkül sikerült, elfogadták a kicsit megbundázott jegyünket is (a neten találtunk egy kódot, amivel valahogy kaptunk 10% diszkontot). A beszállás eltartott vagy egy órát, mert ez egy óriási hajó volt, a legnagyobb amin valaha voltam. Több száz autó és több ezer utas fér el kényelmesen, a fedélzeten több étterem, játszóház, bolt, toronyóra lánccal, minden van. Mégis valahogy unalmas volt a 3 órás út, jobbára a tájat néztük az elején és a végén, közte meg filmet. Egyébként rohadt drága mulatság, 3-400 dollár egy autónak, sokat gondolkoztunk, hogy ezzel menjünk vagy repülővel, de akkor még egy kocsit kellett volna ott is bérelni, költözködni, stb., úgyhogy így jobbnak tűnt. Mindegy, végül is gond nélkül megérkeztünk Wellingtonba, az ország fővárosába, viszlát Déli sziget, helló Északi!

Interislander komp

Queen Charlotte Sound

Queen Charlotte Sound

Wellingtont mindenki hajlamos elintézni egy legyintéssel, nem a legnagyobb/legfontosabb város, nincs ott semmi látnivaló, stb. Szerintem meg tök jó hely, sokkal jobban bejött mint Auckland, talán pont azért mert fővárosnak kicsi (~400 ezer lakos). A belváros nem nagy, nem is nagyon különleges, pár sétálóutca, irodák, Parlament, stb.

Bucket Fountain (a vödrök folyamatosan töltődnek vízzel és ömlenek ki) a sétálóutcán (Cuba Street Mall)

Az öböl partja viszont ott van az út túloldalán és az szép meg hangulatos, lehet sétálgatni, enni-inni, nézegetni a hajókat. Itt horgonyzott például a Sea Shepherd két hajója is, ők azok az arcok, akik a japán bálnavadászhajókat zaklatják az Antarktisz környékén, riszpekt.



Sea Shepherd

Másnap reggel a Te Papa múzeummal indítottunk, ami itt kb. a nemzeti múzeumnak felel meg, csak ez maoriul van. Viszont ez nem sima „mindent a szemnek” múzeum, hanem egy teljesen interaktív valami, mintha egy múzeumot kereszteznél a Csodák Palotájával. Szinte mindent meg lehet és kell is fogni, videók, játékok, látványos képek, ábrák, minden van, még egy földrengés szimulátor is. Életemben nem láttam ennyi boldog gyereket egy múzeumban, eljönni ide az egy egész napos családi program, mi is elvoltunk vagy 3 órát. Többek között tök érdekes kiállítás volt a vulkánokról, a földrengésekről, vagy egyéb szóbajöhető katasztrófákról, meg persze az ország maori történelméről is. Az őslényes részen pedig az egyetlen valaha kifogott óriás tintahalat őrzik tartósítva, tisztára mint egy nyálkás ufó.

Óriás tintahal a Te Papa múzeumban
A múzeum mellett volt egy vasárnapi piac mindenféle kajával, ettünk is jó német kolbászt, utána meg ebbe botlottunk:


Mondjuk meg nem kóstoltuk, mert elég népszerűnek tűnt és túl sokat kellett volna rá várni. Sosem voltam nagy kürtőskalács rajongó, nekem kevés benne a krém. Ha esetleg lángosos lett volna azt valszeg kivárjuk. Felmentünk még egy kilátóba is, onnan is szépnek tűnt a város, asszem szívesen élnék itt. Biztos lehetett volna még sok mindent csinálni, de sajnos innen is menni kellett tovább, mert aznap még 300km vezetés várt ránk…


Kilátás Wellingtonra a Victoria hegyről

2 megjegyzés:

  1. A drótkötélpálya nem semmi volt!!! A sikítás!!!
    Muszáj mindent bevállalnod!? Hülye kérdés. Tudom, hogy igen! Azok a gének!!! Azért nagyon vigyázz, mert hazavárunk!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A lányok, akik kiszedtek a szerkezetből a végén azt mondták, hogy aznap az enyém volt a legjobb reakció. Egyébként egyáltalán nem volt félelmetes, egészen az utolsó 5 méterig, amikor azt hittem, hogy nem fogunk megállni és belecsapódunk a szembefalba.

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...